Felhőket követve...

Élvezem, gyönyörködtet a felhők látványa. Tekintetemen keresztül lelkem simogatja gigászi látványuk. Valahogy kapcsolatot jelentenek köztem és a végtelen között. Éber álom őket nézni, a távolságot érzékelni, ami elválaszt tőlük és szemnek értékelhetővé, láthatóvá teszi az alakjukban rejlő szépséget. Mindenben van egy kis Mágia, mindent áthat a létezés fűszere, áthat az ige, a tagadhatatlan, mely megfoghatóvá teszi a létezőt. Álmodni egy kicsit, nézni őket, a kék hátteret, amelyet a Nap fénye élénkké varázsol. A messzi felhőket szeretem, mik teret adnak a repülésnek. A képzelet pihen, mikor őket nézem. Csupán látomások törnek rám, melyek nagyobb távolságra röpítenek térben és időben, mi köztem és a felhők közt fellelhető. Fényes vagy zord jövő, tündérek tánca vagy az árnyak gyűlöletes könnye tűnik fel előttem. Megpillantom a múlt és a jövő gigászi városait. Jó és rossz örök harcát, mely boldogtalanságot hoz a boldogulás helyet. Hallom sírni a virágokat, hallom a fekete hollók igaz imáját, és látom a varjakat egymás húsába tépni. Figyelem a ritka békét, a jót, a tisztes elmúlást. Eszembe jutnak a csendes délibábos alföldi falvak, hol a déli harangszó idejében, a nyári melegben csendes utcáknak kondul újra és újra a harang. Házak előtt füves szikkasztó árok és mögötte a falusi ház, melynek, ha szerencséje van, még őrzi múltjának derék küllemét. Fehérre meszelt fal, hatalmas veranda, melyet a fa tartógerendák tesznek meglepően élővé. Az egyszerűség, a tisztaság és praktikum szüli itt a szemnek kellemes látványt.

Jó a felhők útján elmenekülni a világtól, jó előle pont a világba menekülni. Kicsi felhő, nagy felhő, majd egy repülő hangját hallom meg, ahogy az megtöri a csendet. A képzelet újra elvisz, újra képeket látok, de már nem a szép alföldi falut. Egy nagy város tűnik elő, hol nem él már ember. Csak a képzelet festhet oda életet. A homok kívülről simogatja az épületeket, míg azokban a por veszi át az uralmat. Mintha tudná a föld, hogy hamarosan úgy is minden az övé lesz, ezért idő előtt megkezdi belepni a tárgyakat porral, az épületeket kívül homokkal. Az elmúlásban van élet. Van valami túl a halálon, ami nagyon izgat mindenkit, s most itt a halott városban mintha nyitva maradt volna egy kapu élet és halál közt. A csendességben gyakran sétálnak árnyak, kísértetek. Gyakran lepik meg a látást hidegrázást ébresztő jelenükkel. A holt és az élő nem jó ha egy helyen van. A holt kerüli az élőt, de ez az ő földi birodalmuk. Kiráz a hideg, majd újra feléledek, újra csak a felhőket látom és várom, hogy új látomást adjanak...

Thons

2011. Május 4.