Gyermekkori emlék

Tegnap a folyó egy olyan szakaszát jártam be, hol már nagyon rég nem jártam. Talán a közelünkben a legvadabb rész ez. Eszembe is jutott, lehet kicsit elkényelmesedtem, ezért kerültem a vad helyeket. Aztán rájöttem, hogy az elmúlt évek egyre inkább csapadékosak voltak így gyakran ez a hely nem volt megközelíthető, na meg én magam is távol voltam hivatásom miatt. Bementem a szűk ösvényen, barlangszerű volt az egész, annyira sűrűn értek össze felettem a fák és a nagyobb cserjék lombozatai. Még jó, hogy felöltöztem – ez volt az első gondolatom, hiszen bent több százezer szúnyog várt éhesen, de a vastag terepruhát nem voltak képesek keresztülszúrni szemtelen fullánkjukkal. A napfény ide nagyon szűrve jutott be, mi látszott is a zsengén zöld aljnövényzeten. Csak a csalánnak sikerült néhol felvennie a neki járó mérgesebb zöld színt.

Egy jó szakasz megtétele után, újra fel tudtam ülni kerékpáromra, majd azon folytatni az utat. Aztán hamar le kellett róla szállni, mivel előttem az út beszakadt a folyóba, mi jó tíz méteres szakadékot jelentett alatta a mérgesen kavargó folyóval, mely lázasan dolgozott azon, hogy ezt a magas löszfalat újból megdöntse, felemésztve így akár az egész part menti erdőt. A veszélyes szakasz után újra fel lehetett kerékpározni egészen a nagy kanyarig, mi az út végét jelezte. Őrült nagy csend volt itt, gyermekkorom egyik fő színhelyén. Sokat játszottam erre, sokat horgásztam, elmenekülve a közeli városból, ahogy felnőttem. A folyó itt a legmélyebb a környéken, 14 méteres mélységet mértünk egyszer, de ettől mélyebb szakaszok is vannak. A fövenyen szép part alakult ki, itt a nagy kanyarnál, hol egy fövenypad hágószerűen nyúlik a folyóba. Ezen végig mentem, onnan szemlétem meg a nagy lapály területét, mely a vízállás miatt még nem volt látható.

Sok emlék ébredt meg bennem, eszembe jutott egy régi fa, mi itt állt egész gyermekkorom alatt. Ezt a fát jegyeztem meg, mikor megtaláltam ezt a helyet, menekülvén a városból, egy helyre ahol lelhetek némi békességet. A fa meg volt, ez a szép tölgy őrzi gyermekkorom egy részét. Nagy tisztelettel mentem oda és megérintettem, örömmel vettem, hogy még életben van. Vadabb lett minden, mint akkor volt, sokkal vadabb, mit azért egy cseppet sem bánok, mivel nem sok ember fog arra vállalkozni, hogy oda eljusson, ahol én tervezek majd időzni, horgászni. Szerencsés vagyok, hogy fizikai kapocs létezik köztem és gyermekorom között. Nem sok ilyen kapocs maradt meg, gyermekkoromat hamar elnyelte a sötétség, meghagyva annak kevés hírmondóját. Még kevesebb az olyan kapocs, mely a szép emlékeket hozza elő, többnyire csak a rossz dolgok jutnak eszembe, egy-egy régebbi tárgyról, melyet megtalálok az otthoni lomok közt.

A fa igazán szép, csodás emlékeket, számtalan itt töltött éjszakát őriz. Őrzi azokat az időket, mikor a csillagok átadták erejüket és bölcsességüket, azért, hogy éljek vele a magam módján. Őrzi egy régi világ emlékét, melyet a fejlődés jegyében élő ember egy cseppet sem mitizálhatna, mégis, ha arra gondolok, akkor egy mitikusabb világkép elevenedik meg képzeletemben, hiszen nehéz azt megérteni, hogy gyermeki énemben volt jó és szép. A folyó most is csendesen folydogált a fa lába alatt elterülő fövenypad mögött. Összeszűkült itt, egészen szűkre, jelezve azt, hogy a hirtelen mélyülő fövenypart után igencsak mély víz következik. Sok harcsát adott nekem ez a mély víz régen, sok félelmem győztem le annak mélyére merülve, majd onnan a felszínre törve megismerve a megújulást, a felszabadulást. Valóságom elől menekültem, kerestem azt a világot, hol létezhet bennem az egyensúly, hol részese lehetek a biztonságnak és teremhet bennem egy keveset a mások által egyre inkább gyalázott és kiégetett tudásvágyam.

Volt, hogy rácsodálkoztam a világra és hittem azt, hogy élhetek benne képességeim szerint, álmaim útján. Más volt az alapvető hitem, melyet talán odaátról cipeltem magammal, azért hogy itt felhizlalhassam a teljesség szintjére. Nem voltam felkészülve saját világomra, nem voltak rám felkészülve, mindenhol volt alkalmam megízlelnem a sötétséget, a poklot. Kezdetben verseket olvastam és próbáltam írni, majd könyveket, aztán a végén, csak a sötétség maradt bennem, egészen addig a pontig míg fel nem támadtam a Mágia által. Alsó tagozatba jártam, mikor megfogadtam, hogy mágus leszek. Nem volt nekem más mentsváram, nem volt semmi, amiben hihettem volna, csak is a Mágia. Minden tudásvágyam ott tudott igazán kitöltődni, a kevés önbizalmam ott kezdett magára találni. Aztán azt vettem észre, kerülöm az iskolát, kerülök mindent, csak ez fa volt, a folyó és én, meg csillagok. Akkor azt gondoltam fent vagyok a világ tetején, és jól gondoltam, hiszen utána kezdődött a valódi pokoljárás. Sok jó barátom veszett már el azóta végleg, átköltöztek ők az árnyak birodalmába. Miattuk szakadt rám a sötétség, azaz a világ miatt, mely vakon akart ölelni és tudatlan próbált gondoskodó lenni.

De ennek vége, vége mindennek, ami volt. Tisztelet a holtaknak, azoknak akik nem lehetnek itt, kik olyan harcban lettek elesett katonák, melynek értelme sohasem volt. Tisztelet nekik! Most itt állok a fánál, a csendes folyónál, melynek partját selymesen simogatják a lassan hömpölygő áramlatok. Itt vagyok, kedves fa. Megszületett az akit vártál, megszületett a melletted álmodóból a Mágus, az aki a jelet viseli. Értem utam, mit eddig megtettem, értem és tudom annak tanúságát. Tudom azt, hogy a sors nem írott csak egyeseknek szabott. Tudom azt, ki keze nyúlt le értem a verembe és emelt fel ide, azért hogy egy varázslatos pillanatban meg valljam Neked, tisztellek. Azért, hogy fohászt mondjak Neked, hogy elmondjam azt, tudom szellem él benned ki az erdőben lakik. Érzem meleged, teljességed és tisztaságod, gyakran kegyetlen igazságod. A sors akarta, hogy ennyi éven át el ne érjen a folyó, vagy a favágó. Te vagy múltam és bűnöm tanúja, vagy jövőm látója. Engeded, hogy Neked dőlve pihenjek élvezve pázsit szőnyeged selymes kényelmét, engeded hogy így utazzak saját szellememben. Nekem adtad a csillagok fényét, varázsát és azok igazságát, mely igazság még most is terem bennem újra és újra, míg fel kél számomra a Nap…

Thons

2011. Május 7.