Az őrület városa

Minden rend romokban hever... A kövek egymás hegyén hátán, halmokban fekszenek az utcákon, melyeket hatalmas forgalom tesz zsúfolttá. A város bűze testet-lelket áthat. Sár nincs, csak por, szikár, szürkésnek ható, de életet szikkasztó napfény. Lélektelen minden, itt hol szent kőből épültek a falak, az utak és a terek. Csak bolyongok, és keresem a kiutat. Mennyi járóföld, és nincs semmi ami meg tudna óvni a káosztól. Keresem az otthonom, mint éhező az ételt, de nincs otthonom, nincs tudatom, csak a hatalmas város és annak terei, útjai terülnek el előttem. Nem ülhetek, nem állhatok és nem hajthatom pihenőre a fejem sehol. Csak addig élek, míg képes vagyok éberen figyelni, saját káoszom. Hibába kérdezem az embereket, merre vagyok, csak ismeretlen nyelven szólnak hozzám, kiknek itt van az otthonuk.

Sarkamban folyamatosan ott a Fekete árny, nevetve követ és már markát dörzsöli, mert ő győzött egy kicsit… A Nap kiszívja erőm, kimerít és leroskadok a kövekre. Várom, hogy valami végre utat mutasson, mikor megszólal bennem egy hang… Eszembe jut a szép, a jó, mit szerettem. A természet, annak minden körülmény közt otthont adó biztonsága, eszembe jut a folyó, min át kell kelnem, hogy haza jussak. Minden eszembe ötlik, kezd véget érni a szürke álom, rájövök, hol az út, mi kivezet az őrület kegyetlen városából. Lassan újra felállok, és lépni kezdek, de már tudom merre. A Fekete árny a nyomomba nem nevet már, csak dacosan jegyzi meg az ég felé - Meddig segítesz még rajta Te félnótás öreg, ő az én mágusom lesz, nem a Tied… - Elindulok a folyó felé, az otthonom felé, hol már ott a szeretet, az értelem, a szép szó és még valami…

Thons

2011. 08.26.