Meditáció

Egy város magas épületének a tetejéről, figyelem a lemenő Napot. Tüdőm megtöltöm friss levegővel, hagyom, hogy átjárja az egész testem, ezért kicsit bent tartom, majd kifújom. Végignézek a városon, és azt érzem, gyönyörűséget látok magam előtt, az élettelen életet. Felhőkarcolók aranysárgába öltözve a naplementében, „csodatornyokként” merednek az égbe. Az északi szél élénken fúj, tiszta levegőt hozva ezzel, eltüntetve az átláthatatlan ködöt, mi máskor uralja a látóteret. Csendes minden a magasban, nem ér fel a város monoton zaja. Fentről minden szép, fel sem tűnik a porszem, a nyomor, a szenvedés és gond, mi lent állandó társa az embernek. Tökéletes biztonságban érzem magam, a magasban. Érzem a végtelent, érzem a Napot, és azt, hogy alkonyba merülő fénye áthat engem teljesen. Valahol a teljesség itt van, itt kell keresnem a nyugalmat, a rideg valóság – mely lenti világot jelenti – és a gyönyörű álmok közt, mely álmokat, a misztikusnak tűnő álmos, de nyugalomra sosem térő város összképe ad. Elmerülök ennek a csodás káosznak a csendjében. Hagyom, hogy érezzem magamban a mikro és makro világot, legyek belül gigászi a lenti világhoz képest, legyek porszem a látható egészben. Hagyom, hogy így függjek létezésem pillanatba kövült, öröknek tűnő időcseppjében, míg szemeim ki nem nyitom újra, hogy sötét szobám fehér falainak szegezhessem ébredő tekintetem…

Thons

2011. 09. 30.