A ritmus...

Régen írtam már, nem volt időm, vagy kedvem. Kicsiny naplóm sorai nem szaporodnak úgy, ahogy az események sűrűsödnek körülöttem. Minden kicsit földi volt az elmúlt időszakban, mindent átvett a nyár, a szikár tavasz után. Nehéz újra tudni, hol van önmagam, mely, az a középállás, aminek segítségével túl tudom élni az eseménytelen napokat. Szívemben megmaradt a számomra kedves természet heve, a hullámzó víz, mely végtelennek tűnik, a hegyek változatossága és a puszta nagysága, amin keresztülutaztam. Más volt a ritmus, más volt a középállás, még a szívem is máshogy vert, ahogy egyé váltam a világgal.

Most újra itt vagyok gépem előtt, újra csak gyakorlok kardommal, újra csak imitálom azt, mi eddig természetes volt. Szerencsére nem hagyott el a kék ég, sem a lemenő nap, nem hagytak el a hegyek, mert távoli látványuk folyton azt bizonyítják számomra, hogy a végtelen után is van valami. A minap kerékpárra ültem és elmentem vele, át a Tiszán, egészen addig, hogy láthattam a Zempléni hegyek mögött nyugodni térő napot. Királyhelmec városából figyeltem a csodát, mely újra és újra hívogatja lelkem, biztatja, hogy kövessem, míg vissza nem térek oda, honnan indultam. A hazafelé vezető közel ötven kilométert sötétben tettem meg, úgy, hogy még egy jó darabig látszott a Zemplén sárgásan megfestett sziluettje, mit a búcsúzó nap adott vigaszként a közelgő éjszakára.

A képek élnek bennem, él bennem egy ritmus, amihez nem kell fül, hogy halljam, ami bennem és az univerzumban van, ami közös bennünk, így az örök kapocs a végtelennel. Egy gondolat született meg bennem a szabadságról, amelynek megélése szellemi táplálék az értelemmel élő ember számára. Nekünk nagy tér kell, hogy szabadnak érezzük magunkat. Bezárva érezzük magunkat egy szobába, ha azt nem hagyhatjuk el. Dolgoztam már erdőn, mezőn, hol szabadnak érezhettem magam, de mégsem volt az. Hiába volt tér, egy idő után nagyon is érezni lehetett a határokat, mit a munka és annak megrendelője szabott. Szabadságot nem éreztem sem munka előtt, sem közben, sőt miután megkaptam a bért, a munka után sem, annyira alacsony volt az. A szabadsághoz tér kell, de nem elég ebben a térben létezni, haladni is szükséges. Még ez sem elég, kötöttségek nélkül kell azt tennünk, csupán az út kedvéért, ami cserébe minket különleges misztikus töltettel telít el.

Valahol az utazás, nagyon mély lelki igényünk lehet. Tudjuk mi azt, mi ránk a halál után. Szépségérzetünk, szimpátiánk megsúgja azt, hogy a végtelenben lelhetünk végső szabadságra. Szépnek látunk hatalmas hegyeket, erdőket és óceánokat, de nem látunk szépnek ember által szűkre szabott környezet, hol csak szürkülnek a napok. Megjegyzem, gyakorta alkot az ember is szépet, amelyre öröm nézni, mégis, a természetben, a világban látható gyönyörűség mást ad a léleknek, más töltettel telít el. Tudom, hogy egyszer az élet végén, ott lesz a gyönyörűség, a halál után, mellyel egyé válni, maga lesz a megváltás. Ott lesz az egész Univerzum végtelenje, Ott lesznek a Zempléni hegyek, a Tisza, a Balaton, de ott lesz a Tejút, és milliárd csillag, melynek nagyságát csak is a síron túl leszünk képesek megérteni.

Földi létezésünk során értelmünk oda fejlődhet, hogy megértsük a végtelen igazságát, melyet mindig lát a szem, de csak a lélek képes azt felfogni, ha megérik arra. Most kinézek az ablakomon és úgy döntöttem, abba hagyom az írást. Vár a kinti világ, hol ismét feltöltődhetek erővel, hol ismét érezhetem azt a ritmust, mit az Univerzum sugároz felém a mindenségből, aminek része vagyok, hiszen létezem…

Thons

2012. 07. 23.