2012 Szeptember

Földanya havába léptünk, a bőség havába. A nyár tartós gyümölcsei most kezdenek bekerülni az éléskamrákba, a nyár utolsó szellői most simogatnak még melegen minket, ha csak maradásukkal meg nem lepnek októberig, mint az elmúlt évben tették azt. Száraz, forró nyár volt, igaz volt idő, mikor azt gondoltuk, hogy vége, a lehűlések miatt. Földanya hava hozza el az új kezdetet, lendületet, mely lendületbe beépülnek a forró, de olykor szeszélyes augusztus emlékei. Az augusztusé, mely mindenki számára mást adott. Valakinek életet, hiszen születtek ebben a hónapban is, valakinek halált, hisz távoztak is el közülünk. Számomra a halál hava volt, mert egy ismerősömtől kellett búcsút vennem, ki értelemmel élt, de értelmetlen halált halt. Nehéz leírni, mit érez az ember akkor, mikor szinte a szeme láttára hagynak cserben valakit, hagynak elveszni, egy elfekvőnek nevezett pokoli helyen. Utolsó napjai olyanok voltak, mint a halálsoron várakozó bűnözőé, csak rácsok, de az utolsó kívánság hiányzott, hiszen nem tudta, csak sejtette, melyik lesz az utolsó pillanata, ebben az életben.

Minden hónapnak van valamilyen tanúsága, minden megélt percnek van némi általunk beletöltött értelme, vagy kegyetlen valósága, mely ellen keveset tehetünk. A halál szép és elkerülhetetlen, nem rossz az, csak akkor válik azzá, ha gépiesen, emberség nélkül küldünk valakit útjára. Sok ember van, aki nem végzi el rendesen a dolgát. Gyakorta veszem észre, hogy a pékek rossz kenyeret sütnek, nem végzik el rendesen feladatukat. Biztos sok jó pék van, több min jó kenyér… Gyakorta látom, hogy rossz utakat építenek, melyekben tönkre megy a kerékpárom kereke, amit senki sem térít meg. Itt is biztos lehet a megállapítás, hogy több jó szakember van, mint jó út. A sok kiváló orvos ellenére, sok lelkét kidolgozó nővér és egészségügyi dolgozó ellenére, az én ismerősöm bizony a rosszakhoz került, ahol már első nap szembesült a halállal. Félve mondta családjának a telefonba, hogy a mellette lévő beteg úgy kapott reggelit, hogy a legyek ki-be jártak a szájába. Takartak rá egy lepedőt, és a harminc fokos melegben, még két órát hagyták mellettük az elhunytat, akit aztán ridegen, elszállítottak onnan… Kegyetlen ez a várakozás, a „halálsoron”, melyet a mi pénzünkből tartanak fent, a sok jó szakember helyett, a lélektelen rosszakkal.

Az augusztus halált hozott, gyászt, életet és boldogságot, és sok tanúságot… A szeptember remélem szép hónap lesz. Halat hozó hónapnak nevezem, hiszen ilyenkor a nyári meleg után, felpezsdülnek a vizek. A magam részéről a kevés szabadidőm a természetben, a víz mellett töltöm el, azzal együtt élve, létezve, míg mellette lehetek. Ilyenkor még kellemes a Tisza vize, jó benne fürödni, már ha nem zavar meg a vízi rendőr, mivel jelenleg a tiszai ember már nem mártózhat meg a folyóban, mert az tilos. A tiltás ellenére, ez évben hat embert vitt el a folyó, akik tudatlan, vagy gyámoltalan módon, felelőtlenül mentek bele fürdeni. A folyó nem játék, sosem kezelem annak, ezért tudom azt, mit és hol lehet, ellenben azokkal, akik távolról tiltanak. Sok halál oka – ha már erről írok –, az, hogy ahol eddig sokan fürödtek, oda tiltó táblák kerültek ki. Így kénytelenek voltak új helyet keresni, amit nem ismertek annyira… Olyan ez, mintha a hegyi embernek megmondanák, ne menjen a hegyre mert oda vész. Sőt… falunkban folyamatos kamion forgalom halad át, ami sokkal gyilkosabb, mint a Tisza, még sem tiltják őket ki.

Remélem a szeptember az életről szól majd, a szüretről, a bőségről és tisztaságról, a kezdődő ősz csodás melankolikus csillogásáról. Legyen szép szeptemberünk, éledjen újra Petőfi csodás képe a természetről, a síron túl tartó szerelemről és az őszi elmúlásról…

Thons

2012. 09. 01.

Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

(Koltó, 1847. szeptember.)