Én vagyok...

Behunyom a szemem és érezlek... Egyé válunk, te meg én, bárki is légy, csak tudnom kell létezésedről. Ismerlek, mint saját magamat, ismerlek, mert én te vagyok. Én vagyok mindenki, aki saját világomban létezik, csak a szememet kell behunynom, és kinyitni a szívem. Nincs határ, csak elmosódott körvonalak. Mikor igent mondasz, én is azt kívánom, mikor nemet, veled utasítom el. Mintha nem is lenne különbség, hiszen mindkét úton egyszerre járok. Egyszerre vagyok gyarló és szent, egyszerre vagyok anya és szűz, félénk és bátor. Vitáimban magammal harcolok, ezért győzni sosem tudok igazán. Ismerem az igazság arcát, mely mindenhol csak törött tükörképként van jelen, de jelen van! Elítélni ezért nem vagyok képes, csak szánakozni és sajnálni, saját magam százszorosan, ezerszeresen a világban, hiszen mindenkiben ott vagyok én, egy részem.

Látom, érzem a butát, akit elnyomnak, magáért küzdeni mégsem mer, így lesz belőle is elnyomó, és sajnálom őt. Látom, érzem a harcost, aki nemes eszmékért küzd, legalábbis ebben a hitben ringatja magát, ideái azonban méregtől csepegnek, és sajnálom őt. Látom azt, aki az ideákat szüli, okádja magából, csápjai mindenfelé tekeregnek, de már maga sem képes szabadulni borzalmas teremtményeitől, elveszik a káoszban, és sajnálom őt is. Látom az Ördög minden arcát, és sajnálom azt, aki magán viseli, mert tudom azt, hogy meghasadt benne az igazság. A bűnt nem ő követi el, csak hordozza azt, mert a fény, mely felfedhetné előtte a helyes utat, oly halovány.

Sötétségben botorkálunk mind, s csak kevesen tudjuk kinek a kezébe kapaszkodunk az úton keresve a helyes lépéseket. Legtöbben azt hiszik senkiébe, hiszen egyedül bennük él a fény, de tévednek, mert vállukon ott van a kéz, mely hol előre, hol hátra rántja őket, nem csak saját sorsukon alakítva ezáltal.

Becsukom a szemem és érzek minden embert saját világomban és azon túl, de nem mindig akarom ezt... Mikor igent mondasz, én nemet kívánok, s mikor nemet, fáj az elutasítás, fáj a dac. Változik a pólus, eltűnik a szánalom, eltűnik az együttérzés, s már csak az ősi rend az, ami felé elköteleződöm. A kapcsolat megszűnik köztem, s az Ember közt, gyarló testem ólomsúlyként nyom székembe, melyből szabadulnék, bármi áron. Nincs senki sem, aki megértene, egyedül a vad természet, melyben farkastörvény az úr. Lelkem szilajul szállna szembe a legmagasabb hegyekkel, egyes egyedül tudva azt, ami igazán fontos az életben, a tisztaságot, de nem lehet... Semmi sem tiszta, semmi sem szent a környezetemben, melytől szabadulni nem tudok, sem megérteni, vagy sajnálni azt. Semmi és senki sincs, amivel egyé tudnék válni, csak az óriási szakadék köztem és a világ között.

Átkozott magány, melyen keresztül minden sötétségek legsötétebbje gyűrűzöl felém, nem kaphatsz meg! Bár testem gúzsba köt, s elzár a természet valódi forrásaitól, elmém szabad. Nincs szükségem senkire ahhoz, hogy egész legyek, nincs szükségem külső változásra ahhoz, hogy újra önmagam legyek. Remete vagyok, akit megismerni nem lehet, de ő maga sok mindent ismer. Mágus vagyok, akihez közel kerülni nem lehet, látó, aki néha becsukja a szemét, mert túl sok neki, amit lát, de aztán újra kinyitja. Gyarló kis ember vagyok, akit Isten saját képmására teremtett, mint téged is, és mindannyiunkat...

Szofril