Harmadik...
Szofril 2013.05.06. 16:03
Harmadik...
Az idei évben ez volt a harmadik utam a külvilágba. Már megszoktam a kinti fényviszonyokat, már nem borzongok össze, ha a szél finoman végigsimít a karomon, és nem úszom a friss levegő mámorában úgy, mint az első alkalommal a hosszúra nyúlt tél után. Ritkán van lehetőségem kimozdulni, egyrészt az állapotom okozta nehézségek, másrészt pedig annak okából, hogy nincsenek környezetemben olyan jó barátok, akik értem jönnének, vagy programokra hívnának. Kevesen mernek a barátom lenni, kevesen képesek legyőzni az előítéleteiket, s valóban megismerni.
Harmadik...
Az idei évben ez volt a harmadik utam a külvilágba. Már megszoktam a kinti fényviszonyokat, már nem borzongok össze, ha a szél finoman végigsimít a karomon, és nem úszom a friss levegő mámorában úgy, mint az első alkalommal a hosszúra nyúlt tél után. Ritkán van lehetőségem kimozdulni, egyrészt az állapotom okozta nehézségek, másrészt pedig annak okából, hogy nincsenek környezetemben olyan jó barátok, akik értem jönnének, vagy programokra hívnának. Kevesen mernek a barátom lenni, kevesen képesek legyőzni az előítéleteiket, s valóban megismerni.
Kerekesszékesként gyakran állít elém akadályt a közlekedés is, pontosabban inkább az a társadalom, amelyik nem figyel oda eléggé arra, hogy az akadálymentesítés megtörténjen. Minden évben szembesülök azzal, hogy a helyi közértbe továbbra sem tudok bemenni, mert a rámpa, ami akadálymentesítés címen épült talán egy babakocsi számára is keskeny lenne. Igazából nem került volna sokkal többe, ha rendesen megépítik, valószínűleg amúgy is pályázaton nyerték erre a falatnyi betonozásra is a pénzt, így nem marad más ok, mint a nemtörődömség.
Mikor végigmegyek az utcán, kicsiny községünkben mindenki ismerősként köszön nekem, pedig legtöbbjüket én magam nem ismerem fel, sosem beszéltem velük. A falu kicsi, akik részt vesznek annak életében tudják ki, kicsoda, ám engem, elektromos kerekesszékemmel még annál is könnyebb megismerni. Sokszor kérdezik meg idősek, de fiatalabb háziasszonyok is, hogy kijöttem-e sétálni ebbe a szép időbe? Mire én legszívesebben azt felelném, hogy igen, nem lát a szemétől? Persze ebből csak az igen és a kedves mosoly válik valóra, amit szánakozóan magam is visszakapok minden alkalommal. Igaz ez még a „jobbik” eset, mert találkoztam már olyan „segítőkész” emberekkel is, akik szeméből süt, hogy legszívesebben hazaküldenének, mintha ők maguk is elkaphatnák tőlem az öröklött betegséget, pusztán annyival, hogy kénytelenek egy levegőt szívni velem.
Azért nem csak negatív tapasztalatom van, s azok többsége sem a lakhelyem közelében, inkább városban történt. A magam részéről nem szoktam komolyan venni ezeket az eseteket, mert úgy gondolom az ilyen embereknek sokkal rosszabb lehet az életük, mint az enyém. Szívesebben emlékszem például arra, mikor párommal egy cukrászdában ülve olyan jól összebarátkoztunk a tulajdonossal, hogy órákon át beszélgettünk filozófiáról, fejlődésről és munkáról. Vannak ilyen esetek, mikor teljesen idegen emberek nyílnak meg nekem, beszélnek saját meglátásaikról, egyenrangú félként tekintve rám. Igaz ez talán a ritkább, mert ehhez felül kell emelkedni a szánakozáson, el kell felejteni a különbözőségeket és le kell győzni a különböző ideákat.
Néha úgy érzem, mikor azt kérdezik tőlem, hogy sétálni jöttem-e ebbe a jó időbe, mintha kísérőmtől kérdeznék, levegőzteti-e a kisbabát. Kisgyerekes édesanyáknál figyeltem meg ugyanis a hasonló hangsúlyt és kérdéseket, melyek után általában több szót nem is intéznek irányomba, hanem látszólag semleges témákról kezdenek el beszélni kísérőmmel. Egyedül nem biztonságos az utcán közlekednem, könnyen szükségem lehet segítségre. Párom nehezebben viseli az ilyen helyzeteket, bár udvariasan felel a kérdésekre, utána még sokáig mérges, ha mindenhol a butaság falaiba ütközünk sétánk során. Jó lenne egy olyan országban lakni, ahol alap az, hogy be tudok menni a boltba, ahol lehetőségem van felszállni a buszra, vagy legalább olyan környezetben élni, ahol nem néznek szellemi fogyatékosnak.
Munkám során rengetegen kérnek tőlem életvezetési tanácsot. Sokan azt sem tudják, hogy beteg vagyok, s azt gondolom, ez így van rendjén. Nincs szükségem arra, hogy az emberek, főleg az ügyfeleim sajnáljanak, de ha valamely okból mégis szóba jön, sokan teljesen ledöbbennek, s azt kérdezik, hogy lehetek mégis ennyire „normális”? Ennyire optimista? Mire én csak azt válaszolom erre, hogy az apró dolgoknak is tudni kell örülni. Mint például a nap simogatásának, a szél cirógatásának, vagy a májusi virágillatnak az utcán. Ha képesek vagyunk felnézni a kék égre, s benne meglátni a végtelent, mellette eltörpülnek az olyan problémák, melyekkel kénytelen vagyok szembesülni, mikor tekintetem visszatér a földre. Ettől még észreveszem a gondokat, teszek is ellenük, ahol módomban áll, de nem hagyom, hogy csak ezek kössék le a figyelmem...
Szofril
|