Emlékek

A híradások szerint az év legmelegebb napja van ma. Homlokomon folyik a víz, ahogy itt ülök a fülledt szobában, ventilátorral a hátam mögött, ami egy csepp hideget sem gerjeszt, csupán mozgatja a levegőt. Azokra a napokra gondolok, amikor a parton sétáltam, vagy éppen a városban néztem a kirakatokat párommal a szabadságom idején. Egy hetet voltunk el nyaralni az egyetlen elérhető közelségű, részben akadálymentes üdülő faluban. Egész évben ez az egyetlen olyan időszak, mikor viszonylag szabadon tudok kimozdulni, élményeket gyűjteni. Most sokan az gondolhatják, hogy van, akinek még ennyi sem jut, és én nem is sajnáltatni akarom magam. Azokra az élményekre emlékezem, amiket megéltem, amik tanítottak, amik képessé tesznek arra, hogy az év többi részében teljes erőmmel tudjak dolgozni, segíteni a hozzám fordulóknak.

Nyaralni csak az elmúlt években jutottam el, előtte több, mint 15 évig egyáltalán nem voltam sehol. A faluban, ahol élek, két hely van, ami akadálymentes, messzebb pedig csak szervezéssel és sok segítséggel tudok menni. Számomra ez az egy hét tehát mindennél értékesebb, minden percét úgy osztom be, hogy tartalmas legyen. Nehézségek mindig adódnak, hol az emberek teszik bonyolulttá a kikapcsolódást, hol pedig az állapotom szab korlátokat, mégis, az emlékek úgy törnek elő, mintha csak egy szép álom lett volna, nem pedig valóság. Gyakran meditálok a Balaton lassú hullámait magam elé idézve, vagy az éjszakai fényekre gondolva a túlparton, melyek visszacsillantak a tó tükrén. Mint ezer szentjánosbogár, melyek közül mindegyik számtalan emberi sors titkát rejti magában. Emberekét, akik dolgoznak, sírnak és nevetnek, szeretnek és gyűlölnek, míg én, éppen mindenen kívül helyezkedem el, csak lebegek a térben és időben. Olyan az egész, mintha egy időre feloldódnék a végtelenben, a vízben, az égben, a csillagokban, s elmerülnék a világ befogadó birodalmában.

Ezeken a napokon azokkal vagyok, akiket szeretek. Olyan dolgokra is felfigyelek, amik a hétköznapokon nem nyernek hangsúlyt. Apró gesztusokkal, közös kalandokkal fejezzük ki mindazt, amit szeretetnek nevezhetek. Bár csak néhány napról van szó, mégis a változatos környezet, az élményekkel teli pillanatok annyi sűrített emléket adnak számomra, amik szépen lassan ellátnak egész évben. Az emlékek azért vannak, hogy erősebbé tegyenek bennünket, hogy előhívva őket lelkünket táplálják a sivatag óráiban, napjaiban, vagy akár hónapjaiban. Emlékeket kell gyűjtenünk, élnünk kell életünket, kalandokat kell belevinnünk, hogy ne görnyedjünk meg a hétköznapok monotonságában. Mondhatjuk, hogy nincs rá lehetőségünk, hogy majd ha minden megváltozik, de az élet magától sosem fog megváltozni. Minden helyzetben megtalálhatjuk azokat a kisebb-nagyobb lehetőségeket, melyek emlékek formájában mindig kísérni fognak minket. Egy kirándulás, egy romantikus vacsora, egy spontán döntéshozatal is elég ahhoz, hogy valami emlékké váljon, ha azt szívvel-lélekkel tesszük.

Az emlékek lehetnek szépek, lehetnek szomorúak, de mi döntjük azt el, mit teszünk emlékezetessé, s mit hívunk elő azokból, amik már megszülettek. Nyalogathatjuk sebeinket, vagy töltődhetünk általuk, csak rajtunk múlik. Egy hét, egy nap, egy óra, nem számít, ha azt úgy töltjük el, hogy közben szeretteinkre hangolódunk, és feloldódunk a végtelenben, melyből erőt merítve feltöltődhetünk. Világot kell látnunk, hogy megismerjük azt, ami körülvesz minket, hogy lássuk a valóságot, amiben élnünk kell a hétköznapjainkat. Időnként ki kell lépnünk kényelmi zónánkból, le kell rakni minden olyan eszközt, amit nélkülözni tudunk, a tévét, a telefont, a számítógépet, és hagyni, hogy csak az maradjon meg, ami a maga egyszerűségében, tisztaságában és természetességében létezik. Én is ezt tettem azon az egy héten, s most, mikor egyedül a szobában ülök, túl egy hétfői munkanapon, várva a forróság enyhülését visszagondolok rá... Az emlékek erőt és hitet adnak ahhoz, hogy holnap még jobban tudjak teljesíteni, s ne fásuljak bele a látszólag elérhetetlen célokért való küzdelembe.

Szofril