Sokadik november

A múlt szele időként megcsap, csaló, hamisnak tűnő emlékek szellemei ébrednek meg bennem, ahogy érzékelem a végtelen létezés folyamát. Lassan szívom be a levegőt, hagyom, hogy szép lassan terítse az tüdőmet, átjárja testem, majd azt elhasználva, átalakítva vissza adjam a térnek, a Földnek. Nem akarok elmerülni a múltban, nem akarom újra élni emlékeim, melyet a bennünk megbúvó ösztönös idealizmus, vagy nem is tudom mi, kiszínez, megszépít, nem hagyja, hogy valós legyen. Talán jobb is így, hiszen nem jó mindig ráébredni arra, hogy életünk egy rémálom, amelyet a káosz tengerének kellős közepén élünk meg, csekély értelmünkből fabrikált tutajon. Eszembe jut a régi út, a régi élet, rég látott képek, városok, autók, hömpölygő tömeg, elveszett és eltemetett barátok, ellenségek. Miközben előtör bennem a múlt, egyik felem azt el akarja vetni, míg a másik felem sírva fürödne a fájó, de valamitől mégis kedves emlékekben.

Ott vagyok ismét, gyerekként egy macskaköves utcán, egyedül tele félelemmel, mégis óriási csodálattal a világ felé, amely ridegen, de körülvett engem. Nem ereszt az emlék, tovább akar vezetni, mintha meg akarna mutatni valami olyat, amit elvesztettem, vagy elvettek tőlem. Emlékszem erre, tudom mikor volt ez, mikor óvodás voltam és megszöktem, eldöntöttem, hogy egyedül jobb nekem még a zajos világban is. Soha többet nem akartam érezni azt a félelemet amelyet ott ébresztetek bennem, amit el kellett viselnem, mert az égvilágon senki sem törődött azzal, amit ott rám mért a sors, az emberi butaság.

Talán nincs is egészséges Mágus egy valamire való gyermekkori trauma nélkül, így akár ennek örülhetnék is. A dominó elv hatott, rombolni kezdtek már gyerekként, hol erős fizikai erőszakkal, hol pedig kemény lelki terrorral, például megetették velem a saját hányásom a tisztelt nevelők. Tudom, ilyenkor mindenki a szülőre mutogat, de ezzel szemben én csak annyit kérek, a mutogatás jogát hagyják meg nekem, mivel én nem mutogatok senkire. Nekem kellett mindezt feldolgozni, az én sorsomat szabták meg, tettem a kezem a csillagra, a pentagrammára és igen hamar fogadtam meg, hogy mágus leszek. Mindezért, még több dolgon mentem keresztül, még több érdekes életeseményt élhettem meg, amelyek feldolgozásához már kisebb üzemet kellett létre hoznom lelki világom képzeletbeli terében. Megjegyzem, nem hantoló üzem, hanem feldolgozó, tehát tudomásom szerint, nincs bennem semmi feldolgozatlan, csak hát a sebhelyek, azok meg vannak.

Ha meditálok, egy ilyen szép, esős novemberi napon, akkor akarva vagy inkább akaratlan, előjön bennem a múlt, ami egyszerre fojtó és csodás, de egyben hamis is, hiszen folyton ki akarom színezni azt, ami talán sosem volt színes. A szabályokat erősen kell fognom, az etikai kódexet, mely szerint élek, nagyon tartanom kell, hiszen látom az embereket, hogy építenek ideát a múltból és vállnak annak rabjává évekre, vagy egész életükre. Így lesz valaki szélsőséges, kommunista vagy éppen neonáci, így lesz valakiből ábrándok közt élő, előzőéleteire büszke ezoterikus tanácsadó, aki példamutatás nélküli tanácsokat osztja, mintha általa az égi csatornák nyílnának meg.

A múltat érezni, tisztelni, becsülni, egyik sem jó, tapasztalatom az, hogy a múltat legjobb ismerni és feldolgozni, legyen az akár a sajátunk, vagy éppen népünk törtélneme. A világ folyton változik, a régi botlásokban nem kellene ismét hasra esnünk, így a régi történelemben ismert ideológiákat, semmi esetre sem szabad felszínre engednünk, ahogy nekem sem szabad újra és újra átélnem gyermekkorom fájdalmát. Ha eszünkbe jutnak a régi dolgok az jó, érdemes nézni régi emlékeket, de miattuk nem kellene lebecsülnünk a jelenünket, torzítva ezzel lehetőségeinket a jövő felé. Olyan mint régen volt nem lesz és nem is lehet. Az időtálló dolgokat meg kell becsülnünk, míg azt ami elmúlik el kell tudnunk engedni.

Így vagyunk halottainkkal is, azokkal akik eltűntek és soha többé nem kerültek elő. Az emlékek megmaradnak, rájuk kell emlékezni, de hiányuk a jelent és a jövőt ne tegye kevesebbé, hanem egykori létezésük tegye többé, azzal hogy mindent megragadva, amit megragadtunk, élünk és létezünk. Nem azt írom, hogy nem kell emlékeznünk, hanem azt, hogy az emlékek által keltett érzések hamisak, miközben a hamis érzések téveszméket szülnek, melyek eltéríthetnek minket a helyes útról. Erre jó példa az, hogy vannak szép emlékeim a régi rendszerből, amelyeket még gyermekként éltem meg. Mindezt folyton idealizálnám, hogy milyen jó is volt, de ha kicsit is mélyebbre ásom magam, rájövök, hogy egy olyan rendszerben és országban éltem, ahol a mozgáskorlátozottaknak nem volt joga szinte semmihez. Miközben mi azt gondoltuk, hogy milyen jó is az úttörőtábor, addig aki valamilyen fogyatékkal született, az gyakorta egy elfekvőbe töltötte napjait. Nem is volt akadálymentesítés, arra törvény, megjegyzem társadalmunk morálja még mindig olyan alacsony, hogy ez most is csak azért van meg, mert Európai Unió ezt előírja.

Gyakorta figyelem meg, hogy be akarom csapni magam úgy, hogy elhitettem a múltról azt, milyen szép is volt, így a jelenem hibásan ítélem meg. Nem mondom, hogy boldog vagyok most, azt sem, hogy boldogtalan de azt sem, hogy napjaink rosszabbak a múlt napjaitól. A történelmet ismerve én mindig azt mondom, igazán rossz azoknak volt, akik megélték a két világháborút és átéltek egy forradalmat, amit a világ leghatalmasabb hadserege tiport el. Az, hogy most nem bírjuk fizetni telefonszámláinkat, a fűtést, vagy még ezer más dolgot, eltörpül amellett, aki egy háborúban veszítette el végtagját, vagy egész családját.

Ha fájdalmaink legyőznek minket, akkor biztos, hogy lefelé fogunk haladni, felemelkedni nem fogunk. Bátran kell szembenézni a legrosszabb hétköznapokkal, meg kell értenünk, hogy szegények vagyunk, el kell fogadnunk és alkalmazkodni kell hozzá. Ez a mi szegénységünk is inkább cifra nyomorúság, hiszen elnéztem itt a faluban, segélyosztásnál hányan jöttek szép új autóval az élelmiszer segélyért, igaz, annak az autónak a törlesztője okozza a szegénységet. Én magam felajánlottam az iskolának az élelmiszersegélyt, de meg kell jegyeznem, anyagi lehetőségem autó vásárlásra még mindig nincs meg. Pedig nem vagyok fiatal, csupán a szülői támogatásom rendkívül foghíjas, így lényegében a mindennapoknak élek.

A szegénység kérdése relatív, mivel inkább butaságról tudok írni. Mikor közmunkán munkavezetőként dolgoztam, sokan beszéltek nyomorukról, de közben a mobiltelefon nem tudott a fülükről leszakadni, illetve rengeteg drága cigarettát szívtak el, a maguk kis 43 ezer Forintos havi bérükből. Tehát az ő szegénységük is relatív, hiszen a napi egy doboz cigaretta, vagy több, sokat javíthatna a család kosztján, míg a telefonok számának csökkentése, szintén segítene. Nem beszélve arról, hogy a felajánlott munkát sem ártana időnként elfogadni.

A múlt szép, mert tellett cigarettára, mert mindenki dolgozott, mert minden olyan jó volt... A múlt szép, mert elzárták a sérülteket, mert lehetett lógni a munkában, mert el lehetett hordani táskánkban a gyárat, mert apró pénzért eladtuk, eladták a jövőnket, a szemünk láttára, miközben mi csak áradoztunk arról, hogy a múlt milyen szép is volt. Ne engedjük magunkat becsapni, emlékeink fontosak, de az igazság is!

Thons