Február

A misztikum és a valóság gyakran keveredik körülöttem, különösen akkor, mikor kint vagyok a téli éjben. Valahogy mindettől misztikusabb, szép és félelmetes egyszerre, talán legtöbb elfogadást ez követeli tőlem. Vallom azt, hogy minden csupán nézőpont kérdése, mert az univerzum fagyos és hideg, mégis gyönyörű, ha kitekintünk egy távcsővel, a gázgömbök és bolygók felé, amelyek alkalmatlanok az életre, mégis szépségükkel elfeledtetik velünk azt, hogy az életre alkalmatlan helyekben gyönyörködünk.

Nem is tudom, hogy van-e olyan létező a világon, amely ne lenne szép, hiszen minden csak nézőpont kérdése, mert csúnyának, visszataszítónak azt tartjuk, amitől többnyire tartunk valamilyen formában. Azt gondolom, hogy a szépség túllép az élet határain, nincs megszabva, hogy ha valami szép, az élhető is legyen számunkra. A téli sötét éj pontosan ilyen, hiszen aki csak megérzi a rideg falusi éjt, vagy a fagyos városi utcákat, megborzong és inkább egy jó meleg otthonra gondol, mint a kinti világra. Pedig útra lehet kelni az éjbe, persze erre nem bíztatok senkit, hiszen a dolog nem veszélytelen, mivel az éjben nem csak mi vagyunk, hanem ott csap le legtöbbet a sötétség is, nem véletlen hogy sok bűncselekmény éjjel történik meg. Ezért csak az vállalkozzon éjszakai kirándulásra, aki felkészült arra, hogy esetenként meg kell védenie magát.

Vannak városok, amelyek sosem alszanak, én azokat szeretem a leginkább, de tettem már éjjeli sétát februárban a téli várpalotai utcákon, vagy éppen a székesfehérvári, már lényegesen pezsgőbb éjben. Voltam éjjel Ungvárom, amely valóban sosem alszik, de voltam Kassán is, ahol a kivilágított dóm előtt egyedül voltam a téren, filmbe illő hangulatban. Jártam már éjjel erdőben, folyóparton, hegyen és vízen, de leginkább a februári éj fog meg, mert ilyenkor a tél minden erejét beleadja, hogy erősnek mutassa magát a közelgő tavasszal szemben. Az éj, a téli éj varázsát nem lehet egy szobában ülve megérteni, ahhoz fázni kell, ahhoz le kell győzni önmagunkat, képesnek kell lennünk arra, hogy a hideggel és a magánnyal dacolva járunk egyet és felfedezzük annak szépségét.

El kell fogadnunk az éjt, ahogy a halált is el kell fogadnunk. Nem szabad egy temetőt visszataszítónak látnunk, nem szabad a feketére gondolnunk, ha ott vagyunk, mert halottaink sosem voltak ilyenek. Nem értem a gyászt, nem értem mert annak léte nem tanít meg minket helyesen értékelni a halált. Szürke, rideg, fekete ruhás pap mond beszédet, miközben a gyászolók sírnak, nem akarják elfogadni, hogy számukra ebben az életben valaki, aki fontos volt, végleg elveszett.

A saját temetésemre gondolok, arra, hogy vajon ott is sírnak-e majd, illetve arra, hogy akarom-e ezt, vagy sem. Nem akarom, mert egy temetés nem szép, de én azt szeretném, mert csak itt van önrendelkezésem, hogy ne a veszteség ridegségére gondoljanak, hanem életem színeire és értelmére. Nem kérek papot, nem kell ő nekem, nem kérek semmilyen szent embert, mert ő istenhez engem nem vezet el sosem. Jól esne tudnom, ha barátok mondanának valamit, de azt sem kötelező módon, csupán csak nem vehetem el az emlékezés jogát. Főleg úgy, hogy eszméletlen sok munka lesz a testemmel. Azt cipelni kell majd, gödröt ásni, bár nyomatékosan kérem a hamvasztást, de biztos ezzel senki sem foglalkozik majd. Ki fogom heverni, mert nem leszek itt, szerintem igyekszem újjászületni, mert még akkor is évek, mire az új agyam megtanul horgászni és úszni. Nem beszélve a nőkről...

Szóval ha ennyire megdolgoznak a temetésemmel, akkor már legyen joguk emlékezni, de a papot azt hagyják ki, mert a pap, jelenleg engem a sátán cimborájának tart, foglalkozásom miatt. Megjegyzem, én is őt, de ez mondtam, nézőpont kérdése. Tehát én mindent megteszek, hogy ne rideg, idegsokkos temetésem legyen, hanem felszabadult és jókedvű, mert az életem, arra tettem fel, hogy elfogadjuk az elfogadhatatlant. Sírni lehet, nem tilthatom meg, de ha valaki sír, az annyit jelent, vagy szeretett, ez egy valakire igaz is lehet, tehát neki joga van erre, vagy pedig sosem ismert igazán.

A Mágus maga az élet, amely elfogadja a halált, nem pedig megveti és féli. Örök élet csak is az elfogadásban van, hiszen görcs nélkül újjászületni csak is így lehetséges. Nem kívánok kísérteni, nem akarok kósza lenni, egyből megyek a fénybe. Mindenki megnyugodhat, mert abban a percben, hogy a szívem megáll, én már árkon bokron túl leszek, jókat nevetek, vagy ismét sírva-ríva jövök éppen a világra, remélem jó gazdag családban.

A februári éj erre tanít engem mindig, elfogadásra, amely egy nagyon nehéz feladat részünkről, ezért nem árt azt minél többet gyakorolni. Tegnap éjjel is kint voltam, figyeltem a templom tornyot, a sarló holdat, melyek együtt tökéletes párost alkottak. Aztán mintha egy kísértetet láttam volna, hatalmas fekete árny alak kúszott a temető felől, majd megállt és bámult borzalmas démoni tekintetével. A látvány félelmetes volt, de bennem a félelem szikrája sem pattant ki, mert elfogadtam, hogy ő ott van, elfogadtam sötét énjét, ezért hatalma felettem nem volt, de nekem felette igen, mert a gonosz legyőzéséhez az első lépés, hogy elfogadjuk azt olyannak, amilyen. Változtatni csak is az alaphelyzet tökéletes felismerésével lehet...

Thons