Akaratgyengeség

Sosem értettem igazán az akarat gyengeség fogalmát, hiszen testem betegsége miatt, számomra ez volt mindig az egyetlen olyan, ami nem a fizikai erőkifejtésen múlott, így magam is képes voltam rá. Igaz, bevallom, én mindig is Kosként gondolkodtam, már szüleim is gyakran mondták, hogy amit a fejembe veszek, attól el semmi és senki nem tántoríthat. Gyakorta kaptam is tőlük szidást, mikor saját személyiségemből eredően azt mondtam valamire, hogy én azt akarom, nem pedig azt, hogy szeretném. A különbséget sem értettem meg sokáig, csak mikor először szembesültem azzal a ténnyel, hogy ők dohányoznak, és az ártalmas, ám letenni még akkor sem voltak képesek, mikor pontosan tudták, hogy azzal nekünk, a gyermekeiknek is ártanak. Szerették volna ugyan letenni, de nem bírták, ezért többszöri próbálkozás után feladták. Az akaratuk gyenge volt, ahogy sokaknak az, hiszen leszokni egy rossz szokásunkról nagyon nehéz, rengeteg kitartás és erőfeszítés kell hozzá, bár nem fizikálisan.

Olyan ez, mint egy láthatatlan izom, melyet sehol sem tanítanak meg edzeni. Öntudatlanul ugyan, de bennem ez az „izomzat” megerősödött, hiszen másra képtelen voltam hatni. Ma már, pszichológiai tanulmányaimnak köszönhetően tisztán látom ezt a korszakot a gyermeki fejlődés tükrében, hiszen többször is van úgy nevezett dac korszak a személyiség alakulásának során. Ez azonban nálam nem teljesen fedte le a történteket, ugyanis mélyen legbelül így fogalmaztam meg azt, hogy mit is tűzök ki magam elé célul. Gyermek koromban ez még csupán annyiból állt, hogy akarok egy fagyit, vagy éppen akarok egy játékot. Sosem arra gondoltam ezt kimondva, hogy azt akarom, valaki adjon egy játékot, hanem egyszerűen birtokolni akartam azt, és játszani vele. Így szüleim aggodalma alaptalan volt, hiszen nem parancsolgatói vénám erősödött fel, hanem önbizalmamat kezdtem próbálgatni abban az időben.

Azt gondolom, szerencsés vagyok, hogy Kosnak születtem, mert ez az erős akarat, annak ellenére sem szűnt meg bennem, hogy egész környezetem a szerénységre és a visszafogottságra, alázatra igyekezett tanítani. Ma is bátran mondom ki azt magamnak, hogy mit akarok, és mindent meg is teszek annak érdekében, hogy el is érjem azt. Igaz, megtanultam azt, hogy másoknak ne beszéljek róla, mert akkor idealistának, vagy éppen önzőnek gondolnának, ám ha nem így tennék, ha hallgatnék a belső hangra, mely folyamatosan nekem szegezi a kérdést, hogy „Képes vagy erre?”, akkor azt gondolom, nem itt tartanék. Gyermekként mindig azzal azonosítottam a felnőtt létet, hogy ők már szabadon akarhatnak, csupán a gyermek az, akinek ezt még nem szabad, hiszen ő még nincs rá készen. Még nem tudja pontosan mit és miért akar, és túl gyenge ahhoz, hogy elérje azt. Aztán felnőve egyre inkább kezdtem azt tapasztalni, hogy a többi felnőtt folyamatosan kibújik az akaratpróbák elől. Meg sem próbálják azt, mert úgy érzik, kevesek hozzá, hogy valóban akarjanak valamit, félnek attól, hogy ha megteszik, talán elbuknak, vagy bekorlátozza őket, esetleg túl nagy erőfeszítésbe kerülne.

Valóban, könnyebb csak álmodozni, könnyű azt mondani, hogy bárcsak lenne elég erőm letenni a cigarettát, vagy éppen leadni néhány kilót. Könnyű azt mondani, hogy azért nem élek egészségesen, mert nincsen rá módom, és kész, pedig ha azt akarnánk, akkor teljesen mindegy lenne, mire van mód, megteremtenénk hozzá az utat. Mikor valaki ma is azt mondta nekem a telefonban, hogy én akarnám, de nincsen rá időm, akkor határoztam el, hogy erről fogok írni ide, a naplómba, hiszen mindannyiunknak arra van időnk, amire szánunk. Valóban, vannak kötelességek, melyek elől nem térhetünk ki, de ezeket is mi magunk akartuk felvállalni, tehát dönthetünk sorsunk egy részéről. Azért is írom mindig azt, ha jóslatot készítek, legalább egyszer le, hogy a sorsunk a szabad akarat és a környezeti hatások közösen kovácsolt egysége. Ez a része pedig, ahol mi magunk döntünk, óriási lehetőségeket rejt, ha felismerjük önmagunkban erejét, és nem hagyjuk elnyomni.

Valahol mind a túlélésért küzdünk, ki-ki a maga módján, de az embert éppen az teszi különlegessé, hogy képes volt az ösztön szint fölé emelkedve akaratát kinyilvánítani, és vele együtt alkotni, teremteni. Világunkban rengeteg minden hat ránk, mely így vagy úgy, de befolyásol minket, torzít vagy éppen épít rajtunk. Hat ránk a média, a környezetünk, mely meghatározza azt, hogy milyen példaképet állítunk magunk elé, minek akarunk megfelelni. Szüleink példái, és az ő szüleik példái, amiket öntudatlanul építünk be lelkületünk alapjaiba meghatározzák mindazt, hogy akaratunk mennyire erős, mennyire vagyunk magabiztosak. A magabiztosság önmagában nem bűn, azzal nem nyomunk el senkit, és nem vesszük el másoktól a teret, ráadásul igazán nem kerül sokba. Ezért érdemes azt erősíteni magunkban, próbára tenni erőinket, akkor is, ha eddig azt hittük, hogy nem vagyunk rá képesek...

Szofril