Hátralévő életem első napja, avagy egy univerzum születése (November 7.)

Volt már olyan, hogy úgy érezted, ma elkezdődik életed hátralevő része? Valami végérvényesen megváltozik, és végre közelebb kerülhetsz egy régi célodhoz. Persze addig még végig kell menni egy csomó nehézségen, amik egészen más próbatételt állítanak eléd, mint az eddigi, véget nem érőnek tűnő várakozás. Na én most pont így érzem magam!

Körülbelül egy hete káoszban élek, napi 16 órában vagy többen, munkagépek zajától, kapkodástól és többnyire áldozatokkal kísérve. Mindaz, amit vártam, egészen másképp lesz, a vállalt határidők csúsznak, a dolgokat egészen más módon kell kivitelezni. És persze semmi sem úgy lett meg, ahogy rendeltem, a kivitelezők mind más anyagot hoztak, mint ígértek. Még szerencse, hogy sok mindent magunk oldunk meg, mert ha nem is profi munka, ott legalább tudjuk azt, mit rontunk el. Persze azért mindenre van megoldás, de az eleinte még "bulinak" tűnő felfordulás egy idő után fárasztóvá válik, majd kimondottan idegesítővé.

A hatodik napon már bosszant, hogy nincs helyem a vacsorához, és nincs más elérhető közelségben, csak a számítógépem, amin a munka vár egyedül, amire a legkevésbé sem tudok koncentrálni, de muszáj, mert az ügyfeleim várnak és bíznak a segítségemben. Ilyenkor felteszem magamnak a kérdést: Ezt akartam? Naná, hogy ezt! Azt hiszem...

Mikor előjönnek a tervekben a hibák, melyek a jövőmet határozzák majd meg, néha bizony elbizonytalanodom, hogy megérte-e azt a sok munkát, kiadást és lemondást, amit meghoztam, meghoztunk érte, de bíznom kell abban, hogy igen. Mindenre van megoldás, és ha egyszer végre feljutok, párommal mindent kitalálunk majd. Apukám szokta mindig mondani: Olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna. És ha most mind fáradtak és nyűgösek is vagyunk, a célomra kell gondolnom, ami nem változott meg. Együtt felépíteni egy közös otthont, ahol képesek leszünk egymásnak segíteni a fejlődésben, ahol lehet végre igaziból lesz életünk, ahonnan kimozdulhatunk és hazatérhetünk, ahol társaságot fogadhatunk. Amennyire helyzetünkben ez lehetséges.

Az embert mindig akkor érzi meg azt az érzést, hogy lényegében csak sodródik, mikor kilép a megszokásokból, és cselekszik. Ilyenkor dől el az, hogy ha valami nem úgy megy, ahogy terveztük, akkor szentségelünk, vagy csak megrándítjuk a vállunkat és más utat keresünk. Van szabad akaratunk, hiszen ez hozta létre a káoszt is, amiben most írom naplómat, de mégsem tudjuk azt meghatározni, hogy minden úgy történjen ahogy akarjuk. Nekem most egy meredekebb rámpa az önálló közlekedésemet akadályozhatja, vagy egy billegő liftkocsi az így is hónapok óta tolódó határidőt csúsztathatja. Mindezt nem irányíthatom, de elfogadhatom, így az életem mégis az én kezemben marad.

Nincs lehetetlen, ezt már egészen kisgyerek korom óta meg kellett tanulnom. Most nem könnyű, fúrás és faragás közepette írni a horoszkópokat, jóslatokat és egyszerre figyelni azt, hogy melyik fázisnál mi is válik számomra elérhető. Elnézést is kérek a kedves ügyfeleimtől, ha kicsit lassabban készülök el a megrendelésekkel, de túlságosan izgatott vagyok most, mikor elkezd valóra válni az álmom. Most nem csak egy lépcsőlift épül, most az én saját univerzumom születik meg. A születés nehéz feladat, s még utána mennyi idő, mire kialakul a végleges forma, de mégis, minden nehézségével, fájdalmával és hibalehetőségével, mégis megéri... De még mennyire hogy!

Sajnos ennél tovább idén még nem fogok jutni, de ha karácsonyra sikerülne feljutnom kerekesszékemmel az emeletre, az nekem már egy hatalmas ajándék lesz a sorstól. Utána még hátra lesz a tetőtér beépítése, ami most teljes mértékben üres. Azért még sokat kell majd dolgozni, hogy jusson is rá, és szép is legyen, meg praktikus, de ha az égiek is úgy akarják, nem kell már sokáig nélkülöznünk egymást párommal, és az is meglesz. Én hiszek benne és bennünk, hogy meg fogjuk tudni oldani!

Szofril