Advent és elfogadás

Szürke felhőkből szitál valami esőhöz hasonlatos csapadék a fagyponthoz közeli december elején, de én ebből sok mindent nem érzékelek, ahogy kinézek a párától csöpögő ablakon. Kevés mozgás van kint, ahogy a szobában is, amit nevezhetek békésnek is. Halk zenét hallgatok, hogy azt a kevés zajt is ki tudjam zárni gondolataimból és a munkára tudjak koncentrálni. Egy lépéssel megint közelebb kerültem egyik célomhoz, a független élet megteremtéséhez. Az idei évre tervezett átalakítások és felújítások a vége felé járnak, már csak az utolsó simítások vannak hátra és persze a karácsonyi előkészületek. Az ünnepre való készülődés elfeledteti velem valamelyest, hogy ismét lassan két hónapja nem láttam az eget, csak ablakomból, és hosszú időnek kell eltelnie még addig, mire újra megérkeznek hozzánk a fecskék, hogy nyarat csináljanak.

Számomra az advent és a karácsony mindig kiemelt helyet foglalt el az életemben, annak ellenére, hogy magához a valláshoz sosem kötöttem igazán. Az én vallásom a mágia, melyben tökéletes helyet kap a karácsonyi ünnepkör is. Az apró díszítések, a finom illatú füstölők és az ajándékok kiötlése meghitté teszi ezt az időszakot. Nem sajnálom rá az időt és az energiát, hogy minden szerettemnek a lelkületének legmegfelelőbb apróságot készítsem elő. Igyekszem mindezt mértékletesen tenni, de sosem fogom a karácsonyt csupán üzleti fogásnak titulálni azért, mert ilyenkor „kötelező” jelleggel vesznek sokan dolgokat. Nekem ez nem kötelesség, inkább egy örömteli elfoglaltság, ahogy a tisztaság, rend és ünnepi dekoráció megteremtése is az.

Lényegében ilyenkor teljesen mindegy, hogy mink is van, egy palotánk, vagy csupán egy íróasztalunk, ami a sajátunk, mert szegénységben és gazdagságban egyaránt létezik gondoskodás, szeretet és odafigyelés. Számomra ez a december a lassítás és az elfogadás hónapja lesz, legalábbis ezt tervezem. Erre figyelmeztetett egészségem is, mely ugyan eddig remekül tűrte a megterhelést novemberben, most azonban ismét torokkaparással jelzi azt számomra, hogy meg kell adnom magamnak a feltöltődést is, nem csak a célokat és az azokért való küzdelmet. Az advent vasárnapok erre tökéletesen alkalmasak lesznek, amikor is valamilyen alkotói tevékenységgel átvehetem az évszak hangulatát anélkül, hogy annak árnyait is lelkembe engedném.

Sok a félelem és a hiányérzet ilyenkor, sok mindenhez kell alkalmazkodni, nem csak nekem, de mindenkinek, aki ezen a féltekén él, hiszen a rossz idő, a vírusok terjedése mindenkire hatással van. Én azt tapasztalom, hogy az emberek képtelenek elfogadni mindezt, ami a természet rendje, s alkalmazkodni hozzá. Én megtanultam együtt élni a bezártsággal, meglátni annak előnyös oldalát, persze nem feladva egy másik élet lehetőségét sem. Mindez csak azon múlik, hogy mások mennyire képesek az elfogadásra, mert csak is akkor teremtenek lehetőséget nekem, kerekesszékesként a téli kimozdulásra, a társasági életre. Ám míg azt sem képesek sokan megérteni, hogy miért nem jöhetnek hozzám akkor, ha meg vannak fázva, arra sem számíthatok, hogy akadálymentesek lesznek a tömegközlekedés eszközei vagy kerekesszékkel megközelíthetők a termálfürdők medencéi.

Mindez az elfogadáson múlik, és az odafigyelésen, amit kevesen gyakorolnak igazán még karácsonykor is. Nem elég ugyanis csupán egyszer egész évben ajándékot vinni a rákos gyerekeket segítő alapítványnak, vagy adó egy százalékot küldeni egy másik szervezetnek. Nem elég, ha közben nem fogadjuk el azt, ami a valóság, és nem igyekszünk annak megfelelően cselekedni. A valóság pedig az, hogy sokan vagyunk, akiknek nem ajándék kell, hanem lehetőség a teljes életre. Sokan szeretnénk elmenni itthonról, olyan helyekre, ahová mások teljesen természetesen eljárnak, de mi nem tehetjük, mert lépcső van, vagy egyéb akadály. Néha a lehetőségek megteremtése nem is kerülne plusz energiába, csak másképp kell csinálni a dolgokat.

Ma reggel mikor felkeltem és úgy éreztem, hogy beteg leszek ismét de nem arra gondoltam, hogy már megint nem fogok tudni dolgozni és aludni, és egész nap attól félek hogy meg ne fulladjak. Arra gondoltam, hogy ha már úgyis előjött, akkor legalább megnézem majd azokat a filmeket a laptopomon, amikre eddig munka miatt nem jutott időm. Olvasgatok, kipihenem magam, és hamar túl leszek rajt. Talán a hozzáállásomnak köszönhető, talán nem, de a betegség mégsem jött ki rajtam, ám figyelmeztető jelzését megértettem, így az év utolsó havában mindenképpen több időt szentelek majd az egészségem erősítésére, mint eddig tettem. Mindez szintén nem kerül sokba, csak át kell gondolnom mindent, mielőtt cselekszem. Ennyi lenne az is, ha mindenki odafigyelne a másikra, és nem attól tenné függővé, hogy épít-e rámpát, hogy van-e rá Eu-s pályázat, hanem azért, mert több vevőt akar, így megadja a lehetőséget azoknak is, akik csak kerekesszékkel tudnak bemenni az üzletbe.

A tél számomra egy olyan időszak, mely világomat három szobára szűkíti le, de lehet ez a három szoba otthon, és lehet börtön is. Hogy melyiket választom? Mikor hogy. De mindig igyekszem arra, hogy elmém és szívem ne zárjam be, gondolataim hadd szárnyaljanak egy olyan világ felé, ahol mindenki odafigyel magára és a másikra. Egy olyan világ felé, ahol én magam is elutazhatok a karácsonyi vásárba, mert fel tudok szállni a buszra és vannak barátaim, akik elkísérnek. Egy olyan világra gondolok, ahol szép a tél, legyen bármennyire is hideg, vagy csapadékos, és képesek az emberek is arra, hogy testüket-lelküket a természetre hangolják.

Szofril