Valentin napi gondolatok

Valentin napja van, szépen süt a nap, és arra gondolok, mit is adhat számomra ez az ünnep. Kicsit ugyan távol áll tőlem, a szívecskés nap, legalábbis idegennek hat az érzelmek ilyen szinten való nyílt kimutatása. Kultúránkban nincsen nagy múltja ennek a napnak, de ma már a globális világszemlélet miatt nem zárhatjuk ki életünkből azt sem, ami idegen, és semmi értelme lázadni olyasmi ellen, ami akár még kellemes perceket is okozhat. Tudom, sokan egy újabb, pénztárcarabló és feszélyezettséget jelentő napnak látják csupán, de nincs ráerőltetve senkire semmi, szóval nem értem, miért akarják másoktól elvenni az örömet, melyet egy kedves képeslap vagy egy szál virág adhat.

Számomra az emberi kapcsolatok nagyon sokáig egy kissé félelmetes szituációk halmazát jelentették, hiszen betegségem miatt eléggé elzártan léteztem gyermekkorom hosszú éveiben. Míg nem volt számítógépem és internetem, csak a család létezett, s csak 17 éves korom után kezdődött meg számomra a világ felfedezésének időszaka. Félelmeim és bátortalanságom ellenére is igyekeztem mindig nyitott lenni, és őszinte, melynek nem mindig volt meg a megfelelő viszonzása. A legkülönbözőbb embereket ismertem meg így, a legtávolabbi helyekről, s talán részben, ez is vezetett a mostani munkámhoz. A sok élettörténet és a különböző látásmódok mind adtak egy kis pluszt, de maradandó kapcsolat csak kevés alakult így ki.

Továbbra is bezárt voltam, igaz már volt kapcsolatom a külvilággal, mely virtuális ablakként működött számomra. Így találtam meg végül páromat is, lassan 10 esztendeje, aki képes volt engem annak látni, aki voltam. Sokáig nem mertem elfogadni az iránta való érzéseimet, mert féltem attól, hogy azok sebezhetővé tesznek, vagy végül viszonzatlanok lesznek, de nem így alakult. Később már azért küzdöttem a szerelem ellen, mert úgy éreztem, hogy mozgásomban korlátozottságom miatt nem érdemlem meg, és nem is vagyok képes egy másik ember társa lenni. Nem engedhetek magamhoz kötődni senkit, mert az börtön lenne az illető számára. Ám ahogy fejlődtem a mágiában rájöttem, hogy mindez csupán a belém rögzült elvárások és blokkok miatt alakult ki bennem, s amíg én nem vagyok képes magam átadni a kapcsolatunknak, addig nem fogunk sehova sem eljutni.

Ma már ki merem azt bátran mondani, hogy szeretem, mely szó sokáig félelmetes volt számomra. Tudom azt, hogy kapcsolatunk és a közös jövőnk kialakítása csak is rajtunk múlik, és a kivitelezésben nincsenek határok. Bármi megtörténhet, és azt mi fogjuk alakítani, ugyanúgy mint ahogy azt egész életünkkel tesszük, ezer és ezer korlátot győzve le.

Számomra a szerelem végül a mágiát jelentette, mert általa jutottam el oda, ahol most vagyok. Párom már akkor mágus volt, mikor találkoztunk, ám azóta csak tovább fejlődött, fejlődtünk közösen. Kapcsolatunkat nem nevezem sem karmikusnak, sem elrendeltnek, mert úgy gondolom, hogy ezek a jelzők csak a felelősséget veszik le az ember válláról. Elvégre minden amit eddig tettünk, elértünk, vagy amit ezután fogunk nagy részben rajtunk múlik. Vajon van-e bennünk elég mágia, hogy a sors adta feltételekkel egy boldog és teljes életet élhessünk? Hiszem, hogy igen, és ebben semmilyen szabály vagy elvárás nem köt minket.

Visszatérve tehát a Valentin napra. Számomra ez a nap nem jelent úgy semmi különöset, csupán annyit, hogy tudom, én is képes vagyok szeretni, és szeretve lenni...

Szofril