Mindig erősnek maradni...

Nem könnyű örökké erősnek lenni, az életviharok közepette. A veszteségek, a csalódások, a körülöttünk lévő pusztítás, igazságtalanság és kegyetlenség könnyen mérgezi meg a jóra és fényre szomjazó lelkünket. Születésünk után még sokáig tiszták és gondtalanok lehetünk, és bízva magunkban reméljük, hogy minden álmunk valóra válhat, még a legvadabbak is. Én is így voltam, teljes mértékben hittem azt, hogy egyszer majd táncolhatok életem párjával és együtt sétálhatunk kézen fogva a naplementében.

Ám ahogy telik az idő, gyermekből felnőtté válunk és elveszítjük azt az ösztönös hitet a csodákban, ami akkoriban még teljesen természetes volt. Rájövünk, hogy nem a mumus a legveszélyesebb az életben az ágyunk alatt, és nem az a legrosszabb, ami velünk történhet, hogy nem mehetünk ki játszani a többi gyerekkel. Elkezdünk szeretni, gyűlölni és tárgyiasítani mindent. Elkezdünk felelősséget vállalni és hárítani, és azt hisszük, hogy ha mi mindent megteszünk, akkor boldogoknak kellene lennünk. Aztán rájövünk, hogy a világ nem ennyire igazságos, és bármit is tegyünk le az asztalra, az sokszor kevés lesz.

Ekkor eljön az az idő, mikor immár tudatosan vissza kell szerezzük a hitünket a csodákban, különben hamar maga alá temet minket a sokszor értelmetlennek látszó harc azért, amit úgysem tudunk megszerezni. A boldogság ugyanis nem megvehető, nem megtartható és még csak nem is kiharcolható. Egyszerűen vagy van, vagy nincs, de ha van, akkor az bennünk teremtődik meg, amikor egyé válunk az univerzummal lélekben. Ezt talán csak az tudja igazán, akinek meg kellett tanulnia elfogadni, hogy bármit is tesz az életben, mindig lesz benne egy hiányérzet. Ennek ellenére is rá kellett jönnöm, hogy akár a legnagyobb pokolban is megtalálhatjuk magunkban, párunkban, szüleinkben és gyermekeinkben az okot a boldogságra. Nem kell hozzá varázslat, mégis ez a legnagyobb mágia a világon.

Az idő mindannyiunk felett elrohan, és nem csak gyerekből leszünk felnőtté, de felnőttből időssé is. Számomra a betegségem minden évvel egyre többet vesz el fizikai erőmből, és néha már lelkileg is belefáradok az elérhetetlennek tűnő dolgok sokaságába. Néha félek attól, hogy bár testem az idő fogságába esik, a lelkem továbbra is fiatal és éhes marad az életre. Mások épp fordítva járnak így, testük csupán lelkük üressége miatt öregszik meg, és válik tehetetlenné. Mindkét véglet ijesztőnek tűnik, ám vannak bizonyos pillanatok, amikor mind kortalanok és egyformán szabadok vagyunk. Ezek azok a pillanatok, amikor feltétel nélkül szeretünk, őrülten, tisztán és teljes szívünkből. Legyen az bármi vagy bárki, a szeretet elvisz minket gyermekkorunk csodáinak hitt királyságába, ahol ismét boldogok lehetünk, ha csak egy pillanatra is. Ezek a pillanatok adnak nekem erőt ahhoz, hogy elviseljek minden mást, és ha fizikai erőm el is veszik, szívem mélyén örökké fiatal maradok...

Szofril