Élet és életben maradás

Az életben mindig van mit tanulnunk, s ez különösen igaz akkor, ha mágiával foglalkozunk. Május vége felé járunk, és ismét fejlesztenem kellett a türelmemen, amellyel elfogadom, hogy számomra nem adatik meg túlságosan gyakran a kimozdulás lehetősége és élménye. Idén már voltak szép idők, akadt igencsak nyárias nap is, de akkor pont nem volt alkalmas a kimozdulás más dolgok miatt.

Egy családban sokszor sok mindenkihez kell alkalmazkodni, és nehéz megadni a másiknak a kellő teret, tiszteletet, és bizony kicsi a határ az önzés és a jogos kérések közt. Számomra ez a határ még kisebb, hiszen mindenben segítségre szorulok. Időnként nehéz azt megmondani, hogy mennyire jogos például egy kérés, ha az csupán lelki örömöt, szórakozást takar, semmint fizikai szükségletet. Az ember – legalábbis én – nem akar teher lenni mások nyakán, de szeretne valami pluszt megélni az életben, többet, mint amit az életben maradás ad számára. Ilyenkor ott a dilemma, hogy kérése vajon mekkora terhet jelent a másik embernek, vajon megéri-e vele zaklatni, egyáltalán szívesen megteszi, vagy csak nyűg a számára.

Nálunk a kirándulás nagy dolognak számít, sőt, mindenféle kimozdulás, még ha csak a helyi boltba megyek is el egy kegy. Sokan képtelenek lennének így élni, pláne boldognak lenni, ezt tudom, és bizony én is sokat lázadok a sorsom ellen, még ha képes is vagyok kordában tartani magamban ezeket az érzéseket. Gyakran jönnek kísérteni saját démonaim, az irigység, a düh és a feladás érzése, hiszen néha azok a morzsák, melyeket az élet és a segítőim által meg tudok valósítani csak olajat tesznek a tűzre. Hiszen csak azt látom meg, amit nem érhetek el, abból kapok egy kortyot, ami sosem lehet igazán az enyém.

Vagy mégis? Létezhet olyan világ, ahol egy segítségre szoruló nő is élhet a szabad akaratával? Hinnem kell, hogy igen, és az elmúlt hónapokban egyre több visszajelzést is találok arra, hogy létezik. Talán nem Magyarországon, talán nem egy kicsi faluban, ahol még járda sincs a biztonságos közlekedéshez, nem hogy akadálymentes tömegközlekedés, de létezik. Ezért hinnem kell abban, hogy egyszer én magam is megélhetem majd ezt, és nem kell többet azon gondolkodnom, hogy mennyit is engedhetek meg magamnak az életből. És akkor végre el tudom majd engedni magam, nem ostoroz önzőséggel sem a környezetem, sem önmagam, hiszen nem nekem kell megküzdenem azért, hogy akár csak egy sétára is elszabaduljak itthonról, mert meg lesz rá a lehetőségem alapból.

Sokkal könnyebb lesz úgy meditálni, segíteni az ügyfeleimnek és szeretni az embereket, úgy általában, de sosem felejtem majd el azt, hogy semmi sem történt hiába, és életem minden sötétebb szakasza erősebbé tett lélekben. Talán épp azért, hogy másnak már ne kelljen annyi mindenért küzdenie, mint nekem kellett...

Szofril