Nyaralás végén

Nyaralásunk utolsó napjának reggele van, és apukám elindult haza az első fuvarral. Speciális helyzetünk miatt a hazaút sem egyszerű, mint másoknak, akik csak ruháikat és a vásárolt szuvenírokat kell elpakolják. Nekünk kicsit több a cuccunk, körülbelül egy autónyival. Még sosem írtam naplóbejegyzést a Balatonon, de mivel olyan különleges időszakban van részem, hogy egyedül lehetek a bungalónk teraszán, gondolataim az elmúlt napok, évek összegzésébe kezdtek.

Jó volt az elmúlt hét, igaz az időjárás nagyon megnehezítette a kimozdulást. Két esőnap is volt, amikor az orrunkat is csak alig tudtuk kidugni a házikóból. Másoknak ez is könnyebb, hiszen egy csendes zápor idején elég nekik egy esőkabát és egy pulcsi, de nekem védeni kell az elektronikát a székemben, és a keringésem sem bírja a hőmérséklet ingadozást. Most vagy melegem volt, vagy fáztam, de inkább az utóbbiban volt részem. Talán emiatt jut eszembe az a cikk is, amit nyaralásunk előtt olvastam, ami arról szólt, hogy mit is csinálna egy szintén kerekesszékes fiú, ha hirtelen meggyógyulna. Vagy ha sosem lett volna beteg. Szerintem mindenki elgondolkodik ezen, aki hasonló helyzetben van, mint én.

Gyerekként még azt akartam, mint a többi korombeli, focizni, fűben játszani, ugrálni, fára mászni. Még tiniként is a lelkem adtam volna azért ha a többiekkel bulizni mehetek, füstös kocsmákba, vízparti partikra. Aztán egy kis ideig családot szerettem volna, mint minden nő. Most viszont, mar egyáltalán nem akarok olyan lenni, mint mások, sőt, élvezem ezt a röpke órát egyedül. Hogy mi ennek az oka? Azt látom mindenhol, a nyaralásbeli szomszédoknál, az éttermekben, a sétálókon, hogy a legtöbben bizony gyengék. Megjátszott boldogságban élnek, a cigit nem kepések letenni, és egyetlen hobbijuk a sör a vacsora mellett. Esőnap ugyanúgy elbújnak, ahogy én, pedig nekik semmi okuk rá. A vízbe nem mennek be mert hidegnek érzik, pedig 20 fokos. Én 6 éve vágyom rá, mióta ide járunk, de nem sikerült megvalósítani.

A kemping területén látszólagos szabadságot élvezhetek ugyan, hiszen akadálymentesnek van mondva, ám ezzel szemben azok a vendéglátó helyek, ahol 6 éve sem tudtam bemenni, továbbra sem lettek egy talicska betonnal megcsinálva rámpásra. Az utolsó két éjszaka pedig, mikor már kezdett nyáriasabb lenni az időjárás, hangos zenedübörgéstől és dáridózástól nem lehetett aludni a kempingben. Természetesen nem az ott lakó szomszédok tehettek az ilyesfajta, másokra tekintettel nem lévő szórakozásról, hanem akik csak úgy bejöttek egy kicsit „strandolni”.

Szóval azt gondolom, ha egészséges lennek, én akkor is mágus életet élnek. Hogy ez miből állna? Nem tudom pontosan, de sok sportból és természetjárásból. Mivel párom horgászik, így vízpart látogatásból, korán kelesből és csillag nézésből. Nem vonzanak az olyan populáris dolgok többe, mint a könnyűzenei koncertek, vagy hasonlok, mert latom, hova vezetnek. Leépül az ember önmagával és környezetével kapcsolatos elvarása. Képes vagyok élvezni azt, ami megadatott, a párommal töltött romantikus vacsorát, a horgászatokat, a puncstortát amit az utolsó nap ettünk a cukrászdában, vagy a kisboltot, ahol a lányok már szinte ismerősként engednek át a pénztáron, de mégis, tudom azt, hogy lehetne mindez sokkalta jobb is, és ez valahol mélyen elszomorít.

Tudom, sablonosan hangzik, de számomra az ég végtelenje jelenti a teljességet, és a fú zöldje a boldogságot, melyeket olyan ritkán áll módomban elvezni. A szél susogása és a víz ritmusos hullámzásának hangja a legszebb zene a világon. Sajnálom, hogy ezeket itt kell hagynom, de csak ezt. Az emberi butaságot nem, csak sajnos az követni fog hazáig, ott van mindenhol...

Szofril