Szeptember - Az olvasás szeretetének hava

Talán még simogatni fog minket az édes nyár melege, talán ad egy kedves mosolyt nekünk a természet, amelyben még egy kicsit, ősi formában létezhetünk. Meleggel jön a szeptember, de kérdés, hogy meddig is tart majd ez a meleg, hiszen hamarosan itt lesz a szokásos szeptemberi eső, amely végleg leválaszt minket a nyárról, amely után már valószínűbb a jéghártyás tócsa, mint a tikkasztó meleg. Várom-e ezt az esőt, vagy sem? Inkább nem, igaz jó lenne egy kicsit olvasni a kibontakozó ősz színeiben, amelyek szeptember végére már egyre inkább körbevesznek minket.

Kevesen tudják, de az olvasás is egy meditáció, amely kapcsolódik a valódi könyvhöz, amit kinyitva kell olvasni, amelynek illata van és érezhető tapintása. Olvasottnak mondják magukat az emberek, mert az interneten számtalan cikket olvasnak el, amelyek úgy dobálják szerencsétlen olvasót, mint kiskacsát a viharos tenger. Könyvben sem minden érték, ami nem baj, csak legyünk tisztában azzal, amit olvasunk. A regények olvasása a legjobb kikapcsolódás, igaz, sokakból ezt a képességet, kiölte az iskola. Az iskola, amelyről dicshimnuszokat zengenek, hogy mennyi zsenit teremtett, miközben már a negyvenes korosztály is elfelejtett olvasni, tehát a bajok nem most kezdődtek.

Nekünk szükségünk van az olvasásra, hiszen az egy olyan meditáció, amelyre ha nem vagyunk képesek, kultúrkörünkben nem teljesedhetünk ki igazán. A regény olvasást soha semmi sem lesz képes felváltani, mivel az a plusz, amit ad, agyunk csak akkor teremti meg, ha éppen olvasunk. A fantázia, amely bennünk van a legnagyobb rendező a világon, illetve az egyik legnagyobb tanító is, amely velünk együtt fejlődik. Itt az ősz kapujában, érdemes erre egy kicsit figyelnünk, megtanulni újra olyan dolgokat, amelyek egy lassabb, pihentetőbb életritmusba rántanak minket.

Az őszi tea is ilyen, amely pár percre kiránt minket a mókuskerékből, úgy, hogy közben nem ártunk az egészségünknek, mint az aki erre a cigarettát használja. Öt perc tea és egy-két óra olvasás vasárnap délután ősszel, télen, többet ér, mint napi két óra szabadon eltölthető pihenő, ha csak nem olvasással töltjük azt. Az olvasás egy szép dolog, amelynek ritmusához, ha alkalmazkodunk, legalább egy héten egyszer, akkor nem csak agyi, hanem más testi folyamatokat is normalizál, nyugalmi helyzetbe hoz. Erre nem sok eszköze van a napjaink tömegemberének, miközben képes tanulni is, hiszen az író információkat közvetít felé.

Sok tanítványomon veszem észre, hogy olvasási nehézségekkel küzdenek, nem nagyon tanultak meg olvasni, így szereztek diplomát, szakmát. Éppen csak annyit olvasnak, vagy olvastak, amennyi szükséges volt az iskola elvégzéséhez. Hatalmas gond ez, hiszen az iskola mérhetetlen módon teszi tönkre az olvasás szeretetünket. A lehető legunalmasabb regényekkel terhelnek minket, illetve a gyermek számára érthetetlen nyelvezettel. A mai napig nem értem, hogy napjainkban miért kell görög klasszikusokat olvasni, hiszen ahhoz, hogy érteni lehessen, antik műveltség is szükséges. Nem beszélve arról, hogy az Iliászban is találnak olyan fogalmakat, amelyeket csak napjainkban fejtenek meg, tehát időközben a mű elemei is átrendeződnek, ott ahol eddig lovasok voltak, most hirtelen gyalogosokat kell elképzelni szerencsétlen tanulónak, aki a mű olyan 10%-át ha érti.

Olvasni szeretni így nem lehet megtanulni, hiszen a gyermek azokat a kifejezéseket érti, amellyel a külvilág kommunikál vele. Elsősorban érthető az utca nyelve, vagy ahogy a tévében beszélnek, de nagyon nehezen érthető a 19.-ik és 20.-ik század eleji szépirodalmi nyelvezet. Nincs meg a fokozatosság, mindenkit egyből bedobnak a mély vízbe, aki ebben tud úszni abban csak kellemetlen élmény marad meg számára az olvasással kapcsolatban, míg sokan megfúlladnak és csak nagyon kevesen maradnak meg az irodalom környezetében.

Még ponyvát is érdemesebb olvasni szerencsétlen gyerekeknek, mint azokat a műveket, amelyeket kötelező olvasmányként adnak fel. Nincsenek átfedések, hiszen történelemből még csak az ókort tanulják, míg irodalomból éppen szociológiai korképet kapnak a Pál utcai fiuk századfordulós hangulatából, miközben a gyerekek folyamatosan napjaink nyelvén kommunikálnak. Olykor kezükbe akad egy képregény, amely napjaink nyelvén szólítja meg az olvasóját, amit sajnos sokan dühösen konstatálnak, hogy már megint szemetet olvasnak a fiatalok. El kellene végre gondolkozni azon, hogy nem mindenki lesz irodalmár, olvasni viszont jó ha szeret mindenki. Jelenleg egy sokk élménnyel kezdünk olvasni, amelyet nehezen tudunk kiheverni, hiszen egy érthetetlen sötét korba visz minket vissza az iskola, amit nekünk szeretni kellene.

A gyermekhez elsősorban az őt körülvevő környezet áll közel, majd később, ha benne felébred a tudás vágy, ha fokozatosan javul a nyelvezete, önmaga felfogja fedezni azt az irodalmat, amit szerencsétlennek negyedik osztályban kellene értenie, de igazán még az sem érti, aki tanítja. Ezért nem szeretünk olvasni, hiszen még ott van bennünk az, hogy kedvenc mesekönyveink helyett, éppen valami számunkra akkor hülyeségnek tűnő szürke világba taszítottak, amelyet nehezen voltunk képesek feldolgozni. Aztán el kellett dobnunk a mesekönyveket, kedvenceinket, hogy csalva, előre megírt olvasónaplók alapján, dolgozatot írjunk az Antigonéról, amelynek igazából akkor, szinte alig értettük a sorait.

A legnagyobb baj az olvasással, hogy nem tudjuk feldolgozni azt a traumát, amelyet a kötelező tervszerű olvasás okozott nekünk, ami miatt nem voltunk ösztönözve abban, hogy olvasni tanuljunk, hiszen ki akar elmerülni egy rideg, érthetetlen és kegyetlen világba, amelyről minden felnőtt azt várja, hogy szépnek lássuk. Ösztönzés nélkül, élmény nélkül nincs motiváció, így pedig csak zavarokra lehet számítani, tehát megszületik a diszlexia, amelyben egyre többen szenvednek majd, ha kezdeti olvasmányaink nyelvezete minél messzebb vannak annak a kornak a nyelvezetétől, amelyben élünk.

Bármi bajunk legyen most az olvasással, azt nekünk kell igyekezni megoldani. Haladjunk lassan, de fel kell fedeznünk ennek a dolognak a szépségét, amelytől igazából elzártak minket. Legyen bárki, legyen akár nyolcvan éves, nyissa meg ezt kaput, hiszen fejlődni sosem késő. Én hiszek abban, hogy az életünk alkonyán hozott pozitív lépéseket magunkkal visszük, ezért ha kilencvenéves leszek, és éppen lesz annyi időm, lehet pont kínai nyelven fogok tanulni, mert miért is ne tegyem?

Teljen a szeptemberünk békésen és kívánom, hogy mindenki találja meg az olvasás élményét, higgyen a fejlődésben, amelyet magunkkal viszünk a síron túl is, azaz felismerni és cselekedni sosem késő, mert a Mágia örök...

Thons