Távol a kedvesemtől...

Szeretni valakit sokszor nehéz, hol azért mert mellettünk van, hol pedig azért mert tőlünk távol. A novemberi napsütésben egyre gyakrabban veszem észre magamon én is, hogy csak úgy bámulok ki a tetőtéri ablakomon az égen suhanó felhőkre, de lelki szemeim előtt csak a nyár pillanatai lebegnek. Mint egy másik dimenzió, egy másik élet, ahol nem egyedül létezem, csinálva a mindennapos szertartásaimat, hanem valakinek a társaként, ami még az unalmas pillanatokat is meghitté teszi. A közös séták, az együtt végzett munka és az összebújós esték ugyan önmagukban természetes és mindennapos elfoglaltságok lehetnek másoknak, nekünk viszont ritka kincsnek számítanak. 10 év. Hosszú idő mindenképp, de néha csak néhány napnak tűnik, amit párommal kettesben tölthettünk el.

Most, az összeköltözés küszöbén állva nehéznek tűnik a várakozás, mikor nem vagyunk együtt. Régen volt az augusztus, amikor utoljára voltunk együtt, és soká lesz a Karácsony, amikor újra eljön a találkozás. Most így alakult, melynek prózai okai az anyagiak, de mintha ez a szükségszerűen távol töltött pár hónap felkészülés lenne valami nagyra, és így annyira nem bánom. Mégsem tudom félrerakni magamban a hiányérzetet, mely egy ölelésre, egy kis összebújásra hívna, több száz kilométeren át, és tereli el gondolataimat mindig arról, amit éppen csinálok.

Menekvésem csak a jövőben lehet, ugorva egyet a múlt képeiről előre a gondolataimba, hogy miket is fogunk majd együtt véghezvinni párommal ezután, a következő 10, 20, vagy 50 évben, és akkor majd visszatekintve a most-ra vajon mire fogok gondolni? Ez a háttérbe rögzült izgalom, a vágyakozás kedves emlék lesz remélem, és lesz lehetőségünk egymás mellett öregedni meg, két teljes emberként. Ami most félelemmel tölt el, az lesz majd mi összekovácsol majd minket a hosszú évek alatt, vagy épp ellenkezőleg?

Összekötni valakivel az életünket mindig kockázatos lépés, de a mágia mindig velem, velünk lesz, hogy újra és újra visszataláljunk igazi önmagunkhoz, ha el is tévednénk lelkületünk útvesztőiben. Hiszem azt, hogy szerelmünk nem céltalan, bár nem esem bele a kiválasztottság érzetének hiú csapdájába sem, mely levenné vállunkról a felelősséget. Már oly sokszor lehetett volna vége mindannak, ami köztünk van, de valamilyen isteni gondviselésnek köszönhetően még mindig itt vagyunk egymásnak, ha nem is közel, de lélekben együtt. Ez pedig nem lehet véletlen...

Szofril