Május - Az anyák hónapja

Édes orgona illat tölti be a csendes borsodi falvak levegőjét, ahol kicsit még kísért a múlt. Egyik falú jön a másik után, ahogy a hegyes, dimbes-dombos tájat egyre inkább meghódítom kerékpárommal. Tiszteletet érdemlő öregasszonyok ülnek a kapukban, mintha csak arra várnának, hogy földre szabott idejük végre elfogyjon. Öregasszonyok, akik megszenvedtek szinte egy egész évszázadot, szinte minden huszadik századi bűn csapott rajtuk egy nagyot, míg ők mindeközben szikáran, olykor alázattal, de viselték sorsukat. Most a kapuban ülnek, már akik még élnek, hiszen kortársaik közül már sokan elveszve vannak, vagy éppen hazatérve a temetőben.

Május az anyák hónapja, amelyben ott van az anyai helytállás és a születés csodája egyben. Nem tudok nem arra gondolni, hogy vajon mit érezhetnek ezek az öregasszonyok, akit itt magányosan a kapuban ülnek, miközben várják, hogy megpillanthassák egy szerettüket, még életükben. Társadalmunk, hazánk, nem ad elég tiszteletet az anyaságnak, hiszen ha ez meg lenne, akkor a 21. század anyáival, akik megszenvedték a megszenvedhetőt, nem bánnánk ilyen mostohán. Most ha valaki jól keres, jól él és gondtalan, magasabb nyugdíjra számíthat, mint aki kevésbé keres jól. Ezzel nincs semmi baj, illetve van, de mégis..

Akik a húszas években születtek, tudom már csak kevesen vannak, de fiatalságuk legszebb éveit a háború vitte el. Most viszont aki fiatal és többet keres, mint a minimálbér, magasabb nyugdíjra számíthat, mint az, aki megszenvedett egy világháborút. A húszas évek szülötteiben ott vannak a háborús idők, úgy ahogy a harmincasokban is ott van, illetve a negyvenesekben. Megkérdezném most az embereket, mennyiért élnék át a második világháború borzalmát, a Rákosi rendszer jegyrendszerét és a rendszerváltás utáni fokozatos elszegényedés érzését, amelyért leginkább a politikai korrupció tehető felelősé. Mennyit adunk azoknak, akik valóban szenvedtek, akik valóban kínok és keserűség közt építettek egy olyan országot, amely igazán sosem volt az övék, sosem volt a miénk.

Én úgy veszem észre, amíg ezek az emberek nem mosolyognak, nem élnek, addig nekik semmit sem adunk, amit később már nem is tehetünk meg, hiszen ahogy halad az idő fogynak ők. Még öregasszonyok ők a kapukban borsodban, a városi lakótelepeken, az alföldi falvakban vagy a fővárosi régi bérházakban, ahol szintén el van dugva az idő. Nekik kell fényt hozni az életükbe, hiszen ők nem járnak ráncaikat felvarrni, Ők nem élnek, nekik nincs pénzük és már értelmük is alig van, annyira nincs miért élniük. Most legalább a természet szereti őket, hiszen az orgona édes illata velük is tudatja, hogy anyák napja körül lehet az idő, ismét sikerült megélni egy tavaszt. Emberek, akik háborút láttak, akik diktatúrát és nélkülözést éltek meg, most büntetve vannak, kárhoztatva vannak, gyermekük bűne miatt, akinek neve nem más, mint a Magyar 21. század.

Tudom, nekünk is megvan a bajunk, nem is kevés. Viszont a mi életünkben nem bombáznak, és legalább mindig van kenyér az üzletekben. Akik ínséges időket éltek meg, a szemükben még talán most is csoda, hogy van kenyér. Nem is tudják igazán, hogy mennyit is érdemelnek ők, pusztán azért mert éltek és túl éltek, hogy édesanyák, majd nagymamák legyenek, ahol a hálátlan unokák, élnek valahol messze egy határtalan világban, de szétszaggatott családban. Legyen most ez a május az anyáké, a nagymamáké, azoké akiknek a vére és szenvedése bele vésődött a huszadik század kegyetlen kálváriájába...

Thons